A mi ellenségünk az, aki a hazának is az ellensége – Kövér László a Mandinernek

Egyszer önkritikusan megjegyezte, hogy a kelleténél gyakrabban és egyértelműbben mondja ki, amit gondol, ez pedig nem feltétlenül jó, a politika ugyanis nem az igazság kimondásának a művészete. Volt olyan kijelentése, amit nagyon megbánt?
Persze, több is, például az emlékezetes „köteles beszéd”. Ugyan még a gyurcsányi önvallomás szerint sem volt agresszív, hecckampányt csináltak belőle néhány nappal a választás előtt 2002-ben, és bizonyos értelemben rám száradt. Nyomta a lelkiismeretemet, hogy vajon mennyivel járultam hozzá a vereséghez, de aztán megnyugtattam magam, hogy nem ezen múlt, sok minden okozta a fordulatot. A Jóisten azóta egyfajta elégtételt is adott nekünk, hiszen 

Amikor kimondta a kérdéses mondatot, érezte, hogy baj lehet belőle?
Olyannyira nem, hogy többször elmondtam, valószínűleg azért is sikerült rögzíteni. Valaki meglátta benne a lehetőséget, hogy ki lehet forgatni. Tanulság volt, hogy a politikában nem szabad mindent kimondani, amit az ember gondol, mert még a manipuláció lehetőségétől eltekintve is könnyen kerülhet abba a helyzetbe, hogy mások másként értelmezik, és kihasználják azt az őszinteséget, amit egy-egy ilyen mondat tükröz. A kérdés lényegi részét érintve meg kell jegyezzem, hogy a Fidesz – és az MSZP-n kívül a rendszerváltoztató pártok – generációja az értelmiségi világból jött, egyáltalán nem voltunk felkészülve a politikusi szerepre. Abban sem voltunk biztosak, hogy ebből hosszú távú vállalás lesz. Jól emlékszem, hogy Áder János és Szájer József az 1994-es, első kudarcos választás után azt mondta, ha 1998-ban sem nyerünk, akkor kiszállnak ebből az értelmetlen játékból, és inkább elmennek a szakmájukba.

Vagyis ha valaki politikus lesz, az értelmiségi mentalitást kívül kell hagyni az üléstermen?
A gyakorlat azt mutatja, hogy igen. Én el tudnék képzelni egy másfajta világot; anélkül, hogy a plágium vádjába keverednék, valóban lehetne más a politika. Jellemző azonban, hogy azoknak sem sikerült ezt megvalósítani, akik ezzel a névvel léptek a politikai porondra 2010-ben.

Huszonöt éve nem tölt be aktív kormányzati szerepet, ám mára a házelnökség összeforrt az ön személyével. Ahogy ma működik a magyar parlament, azt Kövér László teremtette meg az elmúlt évtizedben.
Talán nem szerénytelenség, ha egyetértek ezzel. Történelmi lehetőség volt ez az időszak, hogy alkossunk valamit, és jó értelemben a magunk képére formáljuk az országot. Bár ez szemlátomást valakiknek zavaró, attól még a jó meggyőződésünk szerint való. Örülök neki, hogy megkaptam ezt a megbízatást 2010-ben, és úgy gondolom, a Kossuth tér méltó átalakítása sem jöhetett volna létre nélkülünk – a munkatársaink, mások mellett Wachsler Tamás, nemrég elhunyt barátunk és a kormányzati háttér nélkül.

Áttérve a parlamenti retorikára, korábban úgy fogalmazott, az azonnali kérdések órája mára azonnali sértések órájává alakult. Minek az eredménye ez a folyamat?
Izgalmas tanulmányt lehetne írni arról, hogyan alakult a nyilvánosságban a parlament szerepe. Emlékszem, miután 1990-ben elkezdődött az első ülésszak, éveken keresztül tömegek nézték a parlamenti közvetítéseket. Mi ehhez fideszesként hozzáadtunk valamit. Aztán voltak olyan kiváló szereplők, mint például Torgyán József, aki közönségkedvenccé vált a maga színes megszólalásaival. Innen jutottunk el mostanra oda, hogy az élő közvetítések elvesztették vonzerejüket, a közösségi média térnyerése miatt a parlament már eredeti funkcióját sem tudja betölteni: ma a parlamentben nincsenek érdemi viták.

Említette Torgyán Józsefet. Fiatal képviselőként hogyan tekintettek rá?
Okos ember volt, és bár a tevékenysége okozott károkat mind az Antall-kormánynak, mind nekünk, az egyéniségében volt egy szeretetre méltó vonás. Igazi dörzsölt ügyvéd volt, az maradt politikusként is. Sosem tudtam rá haragudni, pedig kevés dologban értettünk egyet. Mindazonáltal a kisgazdák által képviselt értékrendszer, világhoz való hozzáállás beépült a Fidesz politikájába.

Ki volt még nagy hatással önökre a kilencvenes évek parlamentjéből?
Többeket ki lehet emelni. Szabad György tanár úr meghatározó volt, már csak a házelnöki székben elfoglalt helye okán is, akárcsak Antall József. Ő is rajta hagyta a keze nyomát a magyar parlamentarizmuson, a szellemisége mind a mai napig fellelhető. Összességében azt tudom mondani, hogy az első parlamenti ciklus volt a legizgalmasabb, akkor minden megszólalásnak jelentőséget tulajdonítottunk. Mindenki komolyan vette a maga államférfiúi szerepét, és úgy érezte, valami fontos dologhoz járul hozzá. Abban az időszakban még lehetett értelmes vitákat folytatni, azok célja egyik oldalról sem a másik megbélyegzése volt.

Hogy látja, a bírságokkal gátat lehet szabni az olyan jeleneteknek, mint amilyen a füstbombázás volt?
Az ellenzék gyakorta vádol azzal, hogy visszaélek házelnöki hatalmammal, hogy korlátozom a szólásszabadságát. Valójában azonban sosem mentem el addig, ameddig szükséges lett volna. Mindig megvártam a nyilvánvaló jogsértések és rendbontások végét, csak utána léptem. A bírságolási rendszert a nemzetközi gyakorlat alapján építettük be a házszabályba, és elég erős visszatartó erőnek bizonyult. Legalábbis a verbális durvaságok visszaszorultak. Ma már azért alaposan meggondolja egy képviselő, hogy átlépjen-e bizonyos határokat. Durvább rendbontás kétszer fordult elő, amikor az ellenzéki képviselők fizikai erőszakkal akarták megakadályozni, hogy elfogadjunk egy törvényt. Először a földtörvény kapcsán a Jobbik, utána pedig 2018 decemberében az egész ellenzék próbálta ellehetetleníteni a munka törvénykönyve módosításának elfogadását. Most eljutottunk oda, hogy egy egyébként nem nagyon létező párt támogatottság híján, kétségbeesésében az utolsó szalmaszálat megragadva próbálkozott egy füstbombás akcióval, ami kudarcba fulladt. Úgy tűnik, néhányan a Momentum képviselői közül is belátták, hogy a pártnak nem véletlenül lett az a neve, ami. A tettükkel egyébként szerintem ténylegesen bűncselekményt valósítottak meg, méghozzá a legdurvább fajtából, ezért meg is tettem az ügyészségen a feljelentést.

A történtek tükrében nem kellett volna keményebbnek lenni?
A rendbontások egy jelentős részénél azt a hátsó szándékot véltem felfedezni, hogy igenis járják be – ahogy az egyik MSZP-s képviselő asszony fogalmazott – „erős képek” a világsajtót, ahogy mondjuk az országgyűlési őrök kezüknél-lábuknál fogva cipelnek ki ellenzéki képviselőket az ülésteremből. Ezt egyébként az én utasításomra megtehették volna, de szándékosan nem tettem meg ezt a szívességet az ellenzéknek. Harmincvalahány éven keresztül senki nem ellenőrizte a kapuban az országgyűlési képviselőket, hogy mit hoznak be, pedig egy korábbi ciklusban láttam olyat, hogy honatyák önvédelmi fegyverrel jöttek be az Országházba, persze fel sem merült, hogy konkrét szándékkal tennék. Ezért sem vezettünk be olyan rendszabályt, ami a képviselőknek nehézséget okoz. Most azonban kértem a frakciók segítségét, döntsük el: büntessük a szigorítással azokat is, akik ártatlanok voltak a rendbontásban, vagy csak azokat, akik részt vettek benne? Várom, hogy az igazságügyi bizottság milyen javaslattal áll elő.

Volt olyan büntetés, szabályozás, amiről utólag azt mondja, talán kemény vagy indokolatlan volt?
Nem, de ez a másik oldalról nyilván teljesen másképp néz ki. A semleges kívülállónak is tűnhetett úgy, hogy néha túlléptem a határokat. Én viszont úgy gondolom, nem mindent tettem szóvá, és nem mindent szankcionáltam eddig sem, amit lehetett volna. 

Tavaly már másodszor volt az ország ideiglenes államfője. Volt, amikor többen önt várták köztársasági elnöknek, Gulyás Gergely pedig egy helyütt azt is mondta, azért esett Novák Katalinra a választás, mert a jelöltek közül Kövér László nem vállalta. Nem bánta meg a döntését?
Több oka van annak, hogy nem éreztem magam alkalmasnak. 

Politikai pályafutásom a baloldalról nézve eléggé terhelt ahhoz, hogy könnyen kikezdhető legyek, ráadásul nem is éreztem volna jól magam egy olyan szerepben, ami alapvetően reprezentatív, és kevés hatáskörrel jár. Ha megnézzük az eddigi köztársasági elnököket, akkor két kivételtől eltekintve olyanok kerültek a székbe, akik tisztes tudományos vagy közéleti pályafutásuk végén közmegbecsülést szereztek, s ez alkalmassá tette őket e reprezentatív tisztség betöltésére.

Úgy tartják, ön az egyetlen ember a Fideszben, akire Orbán Viktor hallgat. Ez nyilván túlzás, de az tény, hogy sok dologban egyetértenek. Ilyen például a nemzeti tőke és a nemzeti tőkésosztály megteremtése. Hogyan értékelné az utóbbi tizenöt évben végbement folyamatokat?
Sajnálatos módon Magyarország e tekintetben rosszabbul áll, mint mondjuk Csehország vagy Lengyelország, nem utolsósorban a 2010 előtt elvesztegetett nyolc év és a privatizáció rossz végrehajtása miatt. A spontán privatizációban részt vevő MSZMP-s klientúra alkalmatlan volt arra, hogy nemzeti tőkésosztállyá váljon, mert valójában arra törekedett, hogy a könnyen megszerzett vagyont minél előbb készpénzre váltsa. Amit 2010 után elindítottunk, az egy megkésett kísérlet volt arra, hogy az önállóságunk alapjait a gazdasági életben is megteremtsük. Jellemző, hogy 2010 előtt rajtunk kívül senkit nem zavart, hogy az országban kiírt közbeszerzések több mint kétharmadát külföldi cégek vitték el – ezt mi sem hangsúlyoztuk eléggé. Abban a pillanatban viszont, hogy megjelentek a nevesíthető, azonosítható magyar tőkések, vállalkozók, felhorgadt az irigység, az ellenzék pedig politikai tőkét kovácsolt belőle.

Németországban, Ausztriában, Franciaországban elképzelhetetlen, hogy ne az ottani nagy beruházócégek nyerjék az autópálya- és vasútépítések többségét.

akkor is, ha ad absurdum az MSZP–SZDSZ-kormány minisztere volt. Az aktuálisan futó kis- és középvállalkozás-­fejlesztési program Demján Sándor nevét viseli, aki a rendszerváltozás előtt az egyik első fecske volt a piacgazdasági szereplők sorában. Egyike volt azoknak, akik megpróbálták átültetni a gyakorlatba a szocializmus keretei között a vállalkozásra vonatkozó szabályokat, gazdasági törvényeket. Demján szociáldemokrata meggyőződésű ember volt, mi mégis megtaláltuk vele a közös hangot. Nyilvánvaló, hogy van bennünk politikai elköteleződés e tekintetben, az ember nem szívesen támogatja az ellenségeit, de ez nem személyes ügy. A mi ellenségünk az, aki a hazának is az ellensége.

A jobboldalhoz kötődő vállalkozók életvitelét számos kritika éri, hogyan vélekedik erről?
Itt megint a klasszikus kettős mércével találkozunk, hiszen a baloldali vállalkozókat már fel sem sorolják az ország száz leggazdagabb embere között, holott nagy valószínűséggel erősen szubjektív ez a lista. Azokat az embereket a kutya se ugatta meg, akik a másik oldalon szedték össze a vagyonukat – a törvényesség határán vagy azon kicsit kicsúszva –, és azt se kérdezték meg tőlük, hogy ezt egyébként az ország javára forgatták-e. Többekkel szemben tudnék erős kritikát megfogalmazni, akik jókor voltak jó helyen, de az ország nem sok haszonra tett szert ebből. Olyat is említhetnék, aki a privatizáció során a magyar élelmiszeripar egy jelentős részét átjátszotta a külföldi tőkének. Ez akkor is hazaárulás volt. Most is akadnak, akik szerint a tőkének nincs nemzetisége, ha ebbe az irányba megy a világ, az a nemzeti közösségek, a nemzetállamok eltűnését is maga után fogja vonni.

Nem kellett volna ezzel kezdeni valamit 2010-ben? Nem gondolja, hogy a politikai elit túl nagyvonalú volt a rendszerváltozás utáni korszak gazdasági elitjével?
Mindent egybevetve, a károkat is beleszámolva, bölcsen jártunk el, amikor nem bonyolódtunk bele olyan mocsárharcokba, amelyekben elsüllyedtünk volna. Először is a magyar igazságszolgáltatás sosem volt alkalmas arra, hogy ezen ügyeket felderítse, és a megfelelő ítéleteket meghozza. Másodszor, ha így lett volna is, mi hasznunk származott volna belőle? Nem lehetett volna visszavenni az elherdált magyar nemzeti vagyont, ráadásul megmérgezte volna a politika és a gazdaság viszonyát. Precedenst teremtett volna arra, hogy minden kormány így járjon el a következő ciklusban. Volt egyébként ilyen próbálkozás: emlékezzünk Keller László közpénzügyi államtitkár ámokfutására vagy Horn Gyulára, aki tárca nélküli minisztert nevezett ki arra, hogy megvizsgálja az Antall-kormány korrupciógyanús ügyeit. Ha voltak is ilyen ügyek, egyről sem hallhattunk a miniszter asszonytól – valószínűleg azért, mert a haszonélvezőket nem az MDF, hanem az akkori kormánykoalíció holdudvarában kellett volna keresni.

Mit szól Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök visszavonulásához?

másfelől látszólag új helyzetet teremt nemcsak az ellenzéki térfélen, hanem a kormánypártok és az ellenzék küzdelmében is. Ha a jobbik énem tekint vissza az 1990-ig terjedő időszakra, és megengedő vagyok, azt kell mondjam, visszasírjuk nemhogy Horn Gyulát meg az első MSZP-frakciót – amelyben akadémikusok, kiváló értelmiségiek, sőt politikai bebörtönzöttek is voltak –, de még Gyurcsány Ferencet is. Pedig amikor a kettős állampolgárságról szóló népszavazási kampánnyal, majd a rendőrrohammal elkövette a nemzet­árulást, azt gondoltam, Gyurcsány egy olyan moral insanity, akivel a politikában elérkeztünk az „abszolút fagyponthoz”. Ehhez képest Magyar Péter még Gyurcsány Ferencnél is alávalóbb, mert utóbbi lehet, hogy az országot elárulta, de a családját legalább szereti. Az ellenzéket nézve, nincs annál lejjebb, mint ahol most vagyunk, bár félve merem ezt kimondani. A másik énem a folytonosságot látja, vagyis ez egyenes folytatása annak, ami 1994-ben történt.

Mire utal?
Négy évvel a rendszerváltozás kezdete után egy ötvenhatos karhatalmista hazaárulót ültettek a miniszterelnöki székbe az MSZP-sek és az SZDSZ-esek, szembeköpve ezzel a rendszerváltozás minden erkölcsi eszményét. És elintézték egy „na és”-sel. 

Ha ez nem probléma, akkor miért lenne az, amit Gyurcsány Ferenc csinált, vagy amit most művel Magyar Péter? Miért kéne ezen felháborodni? Hol van itt az erkölcsi közös nevező? Az egyetlen dolog, ami sokunknak fáj, hogy „ez” a mi sorainkból jön, és ezért is pattognak le róla a nyilvánvaló vádak. Mi szégyelljük, hogy közénk keveredhetett, a másik oldalon viszont ez okot ad a felmentésre. Csak ne kelljen elgondolkodni azon, hogy miféle embertől remélik Magyarország vezetését. Van egy probléma a demokráciával.

Mégpedig?
A verseny folyamatos erősödése magában rejti azt a lehetőséget, hogy a rendszer felszámolja saját magát. Ha verseny van, és egy idő után nincsenek már világos szabályok, akkor az, hogy meddig megyünk el a másikkal szemben, attól függ, hogy az erkölcsi közeg, a nézőközönség mit tűr el. Ma már mindent szabad a politikában. A mindenkori ellenzék, ha kell, ha nem, aktuális korrupciós ügyekkel vádolja meg a kormányzatot – akkor is, ha tisztességes, legális ügyletről van szó. Egy idő után az a képzet alakul ki az egyszerű polgárban, hogy „ezek úgy korruptak, ahogy vannak”. Megszűnik a választókat és a választottakat összefűző bizalom, kimosódik a demokrácia erkölcsi alapja, és egy idő után az a tudat is, hogy mi egy közösséghez tartozunk. De tágabb összefüggésben is közeledünk a fejlődés végéhez: nincsenek szabályok az európai politikában, kettős mérce van, áthágják a saját jogszabályaikat, hogy bennünket eltávolítva kormányváltást idézzenek elő Magyarországon. És még csak nem is titkolják. De másokkal is ezt teszik: Németországban be akarják tiltani az AfD-t, Franciaországban gyakorlatilag kizárták Marine Le Pent a következő elnökválasztásból, Olaszországban pedig bíróság elé citáltak egy olyan belügyminisztert, aki a saját nemzetét védte az illegális migrációval szemben. Említhetném még a romániai elnökválasztást vagy Lengyelországot, ahol alkotmányos puccs zajlik. Hogy mi történt a mostani elnökválasztást megelőzően Amerikában, azt ne is részletezzük. Nagy baj van, a demokrácia erkölcsi, szellemi összetartó eresztéke szétesett.

Mintha lenne egy mélyebb réteg, egy egyértelmű hatalmi döntés, amely alapján a világnak kellene működnie, és egy demokratikus mázzal leöntött másik réteg, hogy „mi tudjuk, mi a jó”.
Ha még nagyobb dimenziókat akarunk nyitni, akkor nyugodtan mondhatjuk azt is, hogy nemcsak a demokratikus európai politikában nincs semmi új ahhoz képest, amit most tapasztalunk idehaza, hanem az emberiség történetében sincs. 

vagy Jordan B. Peterson nyomán „a Káin nyomában járó Marx irigy, tébolyodott szellemi örökösei”. Ha az ember felüti a Szentírást, nem kell sokat lapozni, már az elején mindent megtud arról, mi történt az emberiséggel néhány évezred alatt. Bizonyos értelemben a sorsunk, az ország sorsa sem a mi kezünkben van. A mi feladatunk, hogy minél ellenállóbbá tegyük a nemzetet azokkal a viharokkal szemben, amelyek rajtunk kívül álló okokból és kívülálló erők által táplálva zajlanak. Megtesszük, amit kell, a többit pedig rábízhatjuk a Gondviselésre.

Ma ott tartunk, hogy az utcán vagy egy-egy gyűlésen gyakorlatilag lincshangulatig hergelődik a tömeg. Milyen irányt vesz majd a 2026 utáni Országgyűlés?
A magyar történelemben csak rosszabb esélyeink voltak nemzeti érdekeink érvényesítésére, mint most. Az emberi gonoszság sem példátlan, garázdálkodtak itt már kommunisták és nyilasok is, hogy messzebb ne is menjünk vissza az időben. Túléltünk sok mindent, a 2010-et követő tíz évben pedig egy olyan időszakon ment át Magyarország, amilyenre száz éve nem volt példa. Volt tíz aranyévünk, aztán jött a koronavírus-járvány és a háború. Úgy tűnik, egy időre vége annak a korszaknak. Hogy milyen lesz az új, az függ a nemzetközi, ezen belül elsősorban az európai gazdasági és politikai folyamatoktól is.

Térjünk át Ukrajnára. Miért lett Kijev támogatása Európa legfontosabb ügye?
Ez bonyolult kérdés, ha le akarom egyszerűsíteni, akkor összeesküvés-elméletnek fog látszani. De vállalom. A főáramot képviselő európai politikai elit a világkormányzásban érdekelt és elkötelezett oligarchiának a része, amelyet már nem érdekli Európa meg a nemzetállamok. Ukrajna az Európai Unió felszámolásának az eszköze. Elképzelhetetlen számomra, hogy Ukrajna valaha az életben átlépje az alkalmasság küszöbét. Ukrajna eszköz az unió kollektív eladósítására és arra is, hogy likvidálják a tradicionális, lokalitáshoz, nemzethez, hagyományos értékekhez kötött, gazdálkodó polgári középosztályt. Azt is egyfajta haszonként lehet majd elkönyvelni Brüsszelben, hogy innentől kezdve – főleg ha sikerül átírni a többségi döntési elvet – lesz egy olyan bábállam az unión belül, amellyel könnyen meg lehet egyezni a többség biztosításához. És bizony komolyan kell venni, amit mondanak: Ukrajnát, ha törik, ha szakad, 2030 előtt be akarják hozni az unióba. Olyanok, mint a kommunisták: akkor is boldoggá teszik az európai polgárokat, ha azok beledöglenek is.

Váltsunk a román politikára. George Simion, a magyarellenes AUR jelöltje nyerte a meg­ismételt elnökválasztás első fordulóját. Orbán Viktor Tihanyban arról beszélt, nem lesz partner a leendő román vezetés elszigetelésében, az RMDSZ pedig egy új jelölt mellé állt be. Mit gondol a kialakult helyzetről?
Azt, hogy az erdélyi, illetve romániai magyaroknak ki a megfelelő államelnökjelölt, természetesen nekik, illetve politikai képviseletüknek, vagyis az RMDSZ-nek kell eldöntenie. A döntést mi teljes mértékben tiszteletben tartjuk és támogatjuk, ez mindig is így volt, semmi újdonság nincs benne. Ugyanakkor a magyar kormány nem kíván állást foglalni semmilyen ország belső választásában – tehát mi nem támogatjuk sem az egyik, sem a másik elnökjelöltet. Ez a voksolás a romániai választók belügye, ami nem teszi zárójelbe az előző gondolatmenetet. Arra azonban volt már precedens, hogy az Európai Unió intézményei egy tagállam belső demokratikus döntését megkérdőjelezték, például a kétezres évek elején megpróbálták elszigetelni a Wolfgang Schüssel kancellár által vezetett osztrák néppárti és szabadságpárti koalíciót. Mi akkor is, az Európai Unión kívüli országként is kiálltunk az emberek szabad döntése mellett. Nem gondoljuk ugyanis, hogy az EU arra jött volna létre, hogy bármely ország belső viszonyaiba beavatkozzon, vagy hogy megpróbálja megfegyelmezni a választókat – hol verbálisan, hol pedig különféle szankciókkal. A miniszterelnök úr megnyilatkozása pusztán arról szólt, hogy hajlandók vagyunk együttműködni a választók döntése nyomán kormányzó erőkkel, akár a kétoldalú kapcsolatok, akár az adott országban élő nemzeti közösségek ügyeit vagy a közös uniós ügyeket illetően. A legfontosabb szempont a határon túl élő magyar közösségek jogainak, érdekeinek tiszteletben tartása. Ebből indulunk ki, s ebben az értelemben állunk készen a bármely politikai vezetéssel való együttműködésre.

A végére két könnyedebb téma, arra kértük a mesterséges intelligenciát, hogy tegyen fel egy kérdést Kövér Lászlónak: „Milyen valós hatalommal bír a Fideszen belül, és hogyan él ezzel a hatalommal?”
Ha megengedi, hülye kérdésre nem tudok hülye választ adni. De komolyra fordítva a szót: nem túloznám el a szerepemet. Egy kormányzati döntésben sok szakember vesz részt, ahhoz képest én kicsit felülről tudok tekinteni a dolgokra. Szélesebb a látómezőm, mint akár a kormányzaté, akár adott esetben a miniszterelnöké is. Mivelhogy nemcsak bajtársak, hanem barátok is vagyunk, igyekszem szólni, amikor úgy gondolom, hogy okvetlenül muszáj, anélkül hogy bele akarnék avatkozni azokba a dolgokba, amelyeknek a felelőssége nem engem, hanem őt terheli.

A magánéletben milyennek látják Kövér Lászlót, akik ismerik és szeretik?
Sokszor gondolják azt a választók a politikusokról, hogy talán eredendően nem voltak különleges emberek, de különlegessé váltak azáltal, hogy kaptak egy fontos megbízatást, de ez nem így van. Azt hiszem, jó családapa voltam – már a szónak abban az értelmében, hogy nem romboltam le a feleségem munkáját, hiszen a gyakori távolléteim miatt alapvetően ő nevelte a gyerekeinket, akikből rendes emberek lettek. Boldog nagyapa is vagyok, ha valami beárnyékolja a boldogságomat, az az unokáim jövője miatti aggodalom. De ameddig a Jóisten megengedi, és úgy érzem, hogy hasznára lehetek az országnak, addig szeretném folytatni ezt a munkát.

Nyitókép: Földházi Árpád